ahogy kis fehér vattapamacs elbotlott a fűben
és amikor aludtam és lelógott a kezem az ágyról, úgy feküdt le, hogy hozzámérjen..
és amikor a nehéz velőscsonttal bűszkén imbolyogva előresétált a kertbe, hogy mindenki lássa, az ővé..
meg amikor a rántotthúst csak letette maga elé és őrizte 10 percig mielőtt megette volna
amikor gyerekek ugráltak rajta, de ő szótlanul tűrte
mikor beúsztam mélyre ahová nem mert utánam jönni csak ugatott idegesen a hajórol
télen ha reggeliztem befeküdt a lábam alá, hogy melegítsen
aztán.. mennyire zavarta hogy már nem hall jól, és fogalma sincs honnan fütyülök, és többet nem aláztam meg, inkább utánaszaladtam.
akkoriban kezdett el horkolni is..
és hogy tudta összesározni magát..
emlészem erre a 11évre.
remélem ő is,
az autók nélküli erdőben, a végtelen csotkupacok mezején, a szukák és kanok örök játszóterén...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.